"Azt mondom azért nektek: kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak."
Lk 11,9-10
Ez a rész nekem mindig nehéz volt. Kicsit úgy hangzik, mintha varázslat lenne. Kérek, és puff! - itt is van. Ez így nem is megy. Kölyökként azért örültem volna neki, ezért nem is nagyon értettem. Kértem, hogy legyen ötös a matek TZ... karó, puff neki. Kapjak ezt vagy azt ajándékba. Nem kaptam.
Kölyökfejjel nem is könnyű felfogni mindezt, és ami mögötte van. Bevallom, még most sem biztos, hogy velejéig értem, hogyan kell "jól" kérni az Istent.
Idővel aztán rájöttem, hogy Ő nem egy kávéautomata, amibe bedobom az imát, kérést, és kijön, amit megnyomtam.
Ő teljes részletében látja az én életem, a környezetem életét, és az egész világét, úgy ahogy van. Látja, ahogy minden mindennel összefügg, olyan kontextusban, ahogy soha senkinek nem fogja látni.
Úgy tapasztalom, hogy Isten mindig minden esetben meghallgatja, ha kérek tőle valamit, de nem feltétlenül fogom azt kapni, amit konkrétan kérek tőle, hanem inkább azt, amire hosszú távon inkább szükségem van. Sokszor évek múltán értem csak meg, hogy miért volt ez vagy az mégiscsak úgy jobb, ahogy kaptam.
Így aztán gyorsan le is szoktam a konkrét dolgok kéréséről, és inkább csak az adott témáért imázom, vagy kérem rá az Isten áldását, hogy - bár nekem van speciális elképzelésem arról, hogy nekem mi és hogyan lenne jó - legyen mégis úgy, ahogy szerinte nekem (és azoknak, akikre a kérésem kihatással van) hosszú távon a lehető legjobb.
Óhatatlanul itt motoszkál bennem, hogy de akkor mégis miért van annyi szemétség a világban? Miért van az, hogy emberek könyörögnek az Istenhez egy-egy fájdalom, veszély, borzalmas dolog megszüntetéséért, és mégsem történik "semmi". Ezt a legnehezebb felfognunk.
Nem vagyok szaki a témában, de itt két dolog jut eszembe mégis:
1. Szabadakarata van mindenkinek. Bár kérhetem az Isten védelmét pl. egy-egy ember ellen, aki engem bántani akar (és vélhetőleg küldeni is fog nem egy mentőcsónakot, amit én vagy megragadok, vagy ellökök), de hozzá kell tenni, hogy az a rosszakaró - ahogy én is - szabad akaratot kapott. Azaz mindenki maga dönti el, hogy miként cselekszik, melyik utat választja az adott pillanatban, a jót vagy a rosszat, vagy éppen azt, hogy miként cseszi el az életét, illetve másokét.
Nem értjük meg sokszor, hogy ha Isten mégis látja a rosszat, akkor miért nem állítja meg. Ez esetben felmerül a kérdés: milyen szinttől állítsa meg a rossz dolgokat? Honnan avatkozhat már be, és mit kell még elnéznie? Csak mert, ha minden egyes rosszat meg kéne, hogy állítson, a világ nem állna másból, minthogy Isten folyamatosan leállít minket, amint csak eszünkbe jut bármilyen törvénytelen vagy erkölcstelen döntési lehetőség, kezdve a vulgárisabb kötőszavak használatától az illegális filmletöltésekig. Vagy van szabadakaratunk vagy nincs. Nincs is-is. Ha pedig van (mert van), akkor azzal nekünk kell felelősségteljesen élni. Kérni mindig lehet, és mindig meghallgatásra kerül, és ha segítségre van szükségünk, valamilyen formában meg is fog érkezni (akár úgy, hogy nem is vesszük észre.)
Banális, kisiskolás példa - csak hogy tök egyértelmű legyen: "Istenem, lécci legyen ötös a dogám!" Várhatok ölbe tett kézzel, de se nem leszek okosabb, se nem írom meg okéra a dogát. A mentőcsónak pedig lehet, hogy ott jött, hogy felszabadult némi szabadidőm (pl. elmaradt az edzés), amit tanulással tölthettem volna. (Kihasználtam?) Vagy apu elmagyarázta volna (de kiküldtem a szobámból azzal, hogy hagyjon békén, megoldom egyedül.)
2. Saját tapasztalatom is van. Már nagy ló vagyok, de kisebb koromban sokat bántottak az általánosban egy-két akkori adottságom miatt, amiről nem tehettem. Iszonyúan fájt, tele voltam félelemteli gyűlölettel azok felé, akik szekáltak. Sokat verekedtünk, de mindig többen voltak. Folyamatosan kértem az Isent, hogy legyen vége, mert elegem van, és tehetetlen vagyok egyedül. Nem tudom, hogy jött-e mentőcsónak, én úgy éreztem akkor, hogy szinte egyáltalán nem segít nekem senki, és nem javul a helyzet.
A korszak már letűnt, vége van, a negatív adottságaim el-eltűntek, ahogy felnőttem. Mégis azt mondom, hogy hosszú távon - a lelki sérülések ellenére is és akármilyen groteszk is ezt állítani - jól jártam. A sok bántás miatt egy átlagfeletti empátiakészségem alakult ki azok felé, akiket vagy nem vesz észre senki, vagy egyenesen ki is közösítenek. Ez miért jó nekem? :) Tényleg empatikusabb vagyok sokak felé, olyanok felé is, akiket amúgy senki nem bánt, de alig észrevehetően mégis bántja őket valami éppen. Ezt észrevenni, szóvá tenni, jó szót szólni nagy kincs.
Miért? :) :) :) Mérhetetlen nagy társadalmi tőkét kovácsolt már nekem ez a keserű élmények által szerzett új tulajdonságom, amivel ma már (életem hátralévő és remélem, sokkal hosszabb részében) szinte csak jól járhatok.
