"Azt mondom azért nektek: kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak."

Lk 11,9-10

Ez a rész nekem mindig nehéz volt. Kicsit úgy hangzik, mintha varázslat lenne. Kérek, és puff! - itt is van. Ez így nem is megy. Kölyökként azért örültem volna neki, ezért nem is nagyon értettem. Kértem, hogy legyen ötös a matek TZ... karó, puff neki. Kapjak ezt vagy azt ajándékba. Nem kaptam.

Kölyökfejjel nem is könnyű felfogni mindezt, és ami mögötte van. Bevallom, még most sem biztos, hogy velejéig értem, hogyan kell "jól" kérni az Istent.

Idővel aztán rájöttem, hogy Ő nem egy kávéautomata, amibe bedobom az imát, kérést, és kijön, amit megnyomtam.

Ő teljes részletében látja az én életem, a környezetem életét, és az egész világét, úgy ahogy van. Látja, ahogy minden mindennel összefügg, olyan kontextusban, ahogy soha senkinek nem fogja látni.

Úgy tapasztalom, hogy Isten mindig minden esetben meghallgatja, ha kérek tőle valamit, de nem feltétlenül fogom azt kapni, amit konkrétan kérek tőle, hanem inkább azt, amire hosszú távon inkább szükségem van. Sokszor évek múltán értem csak meg, hogy miért volt ez vagy az mégiscsak úgy jobb, ahogy kaptam.

Így aztán gyorsan le is szoktam a konkrét dolgok kéréséről, és inkább csak az adott témáért imázom, vagy kérem rá az Isten áldását, hogy - bár nekem van speciális elképzelésem arról, hogy nekem mi és hogyan lenne jó - legyen mégis úgy, ahogy szerinte nekem (és azoknak, akikre a kérésem kihatással van) hosszú távon a lehető legjobb.

Óhatatlanul itt motoszkál bennem, hogy de akkor mégis miért van annyi szemétség a világban? Miért van az, hogy emberek könyörögnek az Istenhez egy-egy fájdalom, veszély, borzalmas dolog megszüntetéséért, és mégsem történik "semmi". Ezt a legnehezebb felfognunk.

Nem vagyok szaki a témában, de itt két dolog jut eszembe mégis:

1. Szabadakarata van mindenkinek. Bár kérhetem az Isten védelmét pl. egy-egy ember ellen, aki engem bántani akar (és vélhetőleg küldeni is fog nem egy mentőcsónakot, amit én vagy megragadok, vagy ellökök), de hozzá kell tenni, hogy az a rosszakaró - ahogy én is - szabad akaratot kapott. Azaz mindenki maga dönti el, hogy miként cselekszik, melyik utat választja az adott pillanatban, a jót vagy a rosszat, vagy éppen azt, hogy miként cseszi el az életét, illetve másokét.

Nem értjük meg sokszor, hogy ha Isten mégis látja a rosszat, akkor miért nem állítja meg. Ez esetben felmerül a kérdés: milyen szinttől állítsa meg a rossz dolgokat? Honnan avatkozhat már be, és mit kell még elnéznie? Csak mert, ha minden egyes rosszat meg kéne, hogy állítson, a világ nem állna másból, minthogy Isten folyamatosan leállít minket, amint csak eszünkbe jut bármilyen törvénytelen vagy erkölcstelen döntési lehetőség, kezdve a vulgárisabb kötőszavak használatától az illegális filmletöltésekig. Vagy van szabadakaratunk vagy nincs. Nincs is-is. Ha pedig van (mert van), akkor azzal nekünk kell felelősségteljesen élni. Kérni mindig lehet, és mindig meghallgatásra kerül, és ha segítségre van szükségünk, valamilyen formában meg is fog érkezni (akár úgy, hogy nem is vesszük észre.)

Banális, kisiskolás példa - csak hogy tök egyértelmű legyen: "Istenem, lécci legyen ötös a dogám!" Várhatok ölbe tett kézzel, de se nem leszek okosabb, se nem írom meg okéra a dogát. A mentőcsónak pedig lehet, hogy ott jött, hogy felszabadult némi szabadidőm (pl. elmaradt az edzés), amit tanulással tölthettem volna. (Kihasználtam?) Vagy apu elmagyarázta volna (de kiküldtem a szobámból azzal, hogy hagyjon békén, megoldom egyedül.)

2. Saját tapasztalatom is van. Már nagy ló vagyok, de kisebb koromban sokat bántottak az általánosban egy-két akkori adottságom miatt, amiről nem tehettem. Iszonyúan fájt, tele voltam félelemteli gyűlölettel azok felé, akik szekáltak. Sokat verekedtünk, de mindig többen voltak. Folyamatosan kértem az Isent, hogy legyen vége, mert elegem van, és tehetetlen vagyok egyedül. Nem tudom, hogy jött-e mentőcsónak, én úgy éreztem akkor, hogy szinte egyáltalán nem segít nekem senki, és nem javul a helyzet.

A korszak már letűnt, vége van, a negatív adottságaim el-eltűntek, ahogy felnőttem. Mégis azt mondom, hogy hosszú távon - a lelki sérülések ellenére is és akármilyen groteszk is ezt állítani - jól jártam. A sok bántás miatt egy átlagfeletti empátiakészségem alakult ki azok felé, akiket vagy nem vesz észre senki, vagy egyenesen ki is közösítenek. Ez miért jó nekem? :) Tényleg empatikusabb vagyok sokak felé, olyanok felé is, akiket amúgy senki nem bánt, de alig észrevehetően mégis bántja őket valami éppen. Ezt észrevenni, szóvá tenni, jó szót szólni nagy kincs.

Miért? :) :) :) Mérhetetlen nagy társadalmi tőkét kovácsolt már nekem ez a keserű élmények által szerzett új tulajdonságom, amivel ma már (életem hátralévő és remélem, sokkal hosszabb részében) szinte csak jól járhatok.

"Vigyázzatok magatokra. Ha vét ellened testvéred, fedd meg. De ha megbánja, bocsáss meg neki. Ha hétszer vétkezik is naponta ellened, és hétszer fordul hozzád azzal, hogy "bánom", bocsáss meg neki."

Lk 17,3-4

Hülye érzés ez, mert én meg éppen azt érzem sokszor, hogy túl könnyen bocsátok meg, ami pedagógialag nem helyes, és nekem sem jövedelmező, mert ezzel bátran visszaélnek azok, akik arra hajlamosak.

Meg kell találni az egészséges egyensúlyt, ami persze könnyűnek hangzik, de rohadt nehéz.

Mivel alapvetően megbocsátó típus vagyok, inkább a resztoratív szemléletmódot alkalmazom. Ha lehetőségem van rá, hosszan elbeszélgetek az illetővel. Vagy ha nincs, akkor is közlöm, hogy nem haragszom, de piszok rosszul esett, amit csinált, de legalábbis valamilyen módon kimutatom ezt felé. Ha füle van, meghallja és talán többet is segít mindkettőnknek, ha saját maga dönt úgy emiatt, hogy máskor nem teszi meg, amit tett.

De persze nekem is van egy-két olyan ügyem, amit csak remélek, hogy megbocsátottak már, akik ellen elkövettem figyelmetlenségből, vagy "nem érdekel, mit érez majd ettől" hozzállás miatt. Illetve nekem is van még tartozásom megbocsátás terén olyanoknak, akik vagy egyszer nagyon, vagy folyamatosan megbántanak a hülyeségükkel.

Az emberi hülyeséget talán az egyik legnehezebb elnézni... :)

"Senki se keresse a maga javát, hanem csak a másét."

(1Kor 10,24)

Már csak matematikailag is úgy jönne ki jobban, ha mindenki inkább a másikkal szeretne jófej lenni, figyelve a másik igényeire. Ha ez működne, egyszerűen rengetegen akarnának velem jó arcok lenni, és én is ugyanígy egy lennék mindenki számára, aki jó arc próbál vele lenni. A gyakorlatban ezt persze néha zavaró túlzásba is vihetné pár ember körülöttem, de kis gyakorlással szerintem elég könnyen elsajátítható az egészséges mértékű jófejkedés. De legalábbis a figyelmesség.

Régen mindig mindenkinek mindenre hajlamos voltam igent mondani. Így hamar túlvállaltam magam. Az utóbbi egy évben viszont azt hiszem, átestem a ló túloldalára, és "igen" emberből, "majd meglátjuk, most nincs rá időm" ember lettem.

Nem tudom, mi a jobb, de tény, hogy hajlamos vagyok a saját kényelmem miatt kevésbé figyelni másokra. Ez viszont semmiképp nem jó.

Talán nem kell mindig "igen" embernek lennem, de meg kell találnom az egészséges egyensúlyt.

És mindemellett talán a legfontosabb, hogy akármit is teszek, azt ne csak magamért tegyem, hanem másokért vagy legalábbis másokért is, különösen figyelve a környezetemre közben, hogy vajon ez tényleg így jó-e nekik, ahogy én teszem, amit teszek bármikor, vagy csak én gondolom úgy...

Majd a néphez fordult: "Vigyázzatok és óvakódjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete."

Lk 12,15

Nagyon nehéz választani. Egy-egy oldalon legalább 5-10 olyan gondolat van, amiről hosszasan tudnék gondolkodni. Lenne is miről, de most ezt választottam.

Igen, anyagias vagyok. Baromira. Nagyon fontos, hogy mindig legyen nálam KP, és irritál, ha úgy érzem, nincs elég.

Persze, kit nem? Meg hát családfenntartásra készülök a közeljövőben. Kell a pénz.

De tudom, hogy nekem többet jelent annál, hogy "szükségem van rá, hisz valamiből meg kell élni." Nem dúskálok a lében, de meghatározza a hangulatomat, hogy mennyim van. Ez olykor fukarrá tesz, máskor meg simán kiadok szimplán a kényelmemre, amennyit csak tudok.

Nem érzem úgy, hogy még gáz lenne ez a pénz utáni vágy, ami bennem van, de érzem, hogy ha engednék neki, hajlamos lennék gyorsabban futni a biztonságos sebességnél, ha érted, mire gondolok.

Meg kell tanulnom jobban spórolni, mert nem állok olyan jól.

Na de mi van helyette? Akkor miből áll még az ember élete?

Van még a Maslow-piramison néhány szint, azt is ki kell elégíteni, illetve meg kell adnom a környezetemnek, ami tőlem telik. Ez pedig nem csak pénzben mérhető.

"Ezt azért mondom, hogy senki tetszetős szavakkal meg ne tévesszen benneteket."

Kol 2,4

Óóóóó, ha egy nappal korábban jön szembe velem ez a mondat!

Bár vélhetőleg, akkor sem teszek másképp.

Elég szemét módon ki akarták használni minden jóindulatomat, tökéletesen "tetszetős szavakkal", egyértelműen arra építve, hogy úgyis "yes man" vagyok és első körben bizalmat adok az embereknek. Oké, sokszor visszaüt, de ha eleve nem bíznék senkiben, elég szar és paranoiás életem lenne, tehát nem mondok le erről, habár igencsak elgondolkodtam rajta a minap. És talán először tettem fel komolyan a kérdést: Miért bízzak meg bárkiben is? Amint kiderül, hogy jóindulatú vagyok, csak kihasználják... - gondolhatnám első sorban, és biztosan lesz is még így, és most csak bízni tudok benne, hogy többnyire inkább jól jövök ki belőle a jövőben.

Persze gondolom (átolvasva az idézet szövegkörnyezetét), hogy nem pont arról szól ez az idézet, ami éppen velem történt, tehát arról, hogy lesznek emberek, akik üzleti vagy más érdekből ki akarják használni a bizalmam, hanem inkább arról, hogy ne kövessek más tanokat, hanem Isten szavaira építsem a világomat.

A Biblia meg, eddigi tapasztalataim alapján úgy vélem, nem nagyon fog nekem mást mondani, mint hogy alapvetően bíznom kell az emberekben.

Néha tényleg iszonyat nehéz és dühítő. Őszintén szólva még magam sem jöttem rá, hogy ezt mi módon tehetném meg úgy, hogy ha ezt látja, ne ugorjon rám rögtön egy hiéna.

Most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ezt a témát végig rágjam, és még nekem is dolgoznom kell rajta, de biztos van valami élhető megoldás.

Oké, legyek észnél, mérjem fel, hogy kiben bízhatok, kiben nem. Azonban vannak profik, akik az emberek ezen érzékét pofon egyszerűen játszák ki. Fájdalmas, de ebből is tanulni kell. Kár, hogy keserű a lecke.

"Amíg tehát időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképpen hittestvéreinkkel."

Gal 6,10

Gondolkodtam, hogy valami ütőssel kéne kezdeni. De 1. még nem vagyok gyakorlott olvasó, hogy tudjam, mi számít annak - akár csak nekem, 2. azért elég sok ütős ige van, és életem végéig sem találnám meg a "legütősebbet".

Így hát kezdem azzal, ami ma legelőször megállított, miközben olvastam.

Ennek az idézetnek, főleg az első fele, végtelen egyszerűségével fogott meg. "Tegyünk jót mindenkivel". Annyira általánosnak tűnik! Hát persze, hogy tegyünk jót, mi sem egyértelműbb - mondja minden, magát jó arcnak álmodó ember.

De ott a mondat első fele is. "Amíg tehát időnk van", és azt hiszem, ebben az idézetben itt a lényeg.

Annyira el tudjuk bénázni minden időnket: munkahelyen (ajjaj!), tanulásra fordított időben (én biztos!), de főleg a szabadidőnkben, ha adódik. És akkor most csak kicsiben néztem. Ha visszanézek az eddigi életemre, bár önkénteskedem itt-ott néha, szerintem több hétnyi vagy hónapnyi elszúrt időt tudnék összeszámolni, amikor se nem pihentem, de nem is csináltam semmi értelmeset se magamért, se másért.

Az élet - ha úgy vesszük - elég rövid, illetve hossza esetleges, hisz bármikor véget érhet. Hogy kinek mennyi ideje van, nem tudjuk. De oda kell figyelnem rá, hogy amikor csak a legkisebb lehetőségem is adódik, jelen legyek lélekben is annak, akinek szüksége van rám.

Másrészt nem is járok rosszul, ha erre tudatosan figyelek, már csak a népszerűségi indexem miatt sem, később még jól jöhet fordítva. :) Na de régen rossz, ha ez a lényeg...

Kicsit menedzseresebben, a lényeg a hatékony időkihasználás. Amíg időm van, tegyek jót másokkal és magammal egyaránt, hisz kitudja mennyit osztottak nekem.

Nem szeretnék téríteni, rátukmálni senkire semmit. Továbbá nem szeretnék olyan mélységekbe sem ereszkedni, amihez már nem értek, és mivel tényleg egyszerű ember vagyok, nem is nagyon fogok. Teljesen hétköznapi, gyakorlati oldalról szeretném megközelíteni a Biblia üzeneteit.

Miért? Van itthon egy Biblia. Sokak tanácsára sokszor felcsaptam már, és türelmetlenül olvasni kezdtem, hogy mondja meg nekem a tutit, de rendre nem találtam benne semmi olyat, ami kicsit is megragadott volna. Ahogy írtam is itt a blog szélén lévő bemutatkozásban, túl sokat vártam AZONNAL! Így inkább visszatettem a polcra, mert a túl sokat nem kaptam meg, a kicsit meg nem vettem észre.

Egészen más okból mégis elő kellett vennem a napokban, hogy megkeressek benne egy részletet egy egyetemi beadandó dolgozat jól mutató mottójaként. Sokat kezdtem gondolkodni akkor azon az egy pici szakaszon. Akkor döbbentem rá, hogy ha sokat próbálok felfogni, nem fog menni. Az apró részletekben rejlik mindaz, amit én, most, jelenlegi tudásommal meg tudok érteni belőle. Olvasni kezdtem, mindig csak egy kicsit; és felfedeztem, hogy egy csomó olyan infó, tipp, ötlet van benne, ami halál egyszerű, de ha csak egy kicsit is tudatosabban odafigyelek rá, tök sokat segít - hogy úgy mondjam - nyugodtan élni, teljesen függetlenül attól, hogy hiszek-e amúgy az Istenben (vagy bármilyen istenségben) vagy teljesen hidegen hagy a vallás.

Nem vagyok szakértő, nem tanultam teológiát és semmi olyasmit, ami tudományosan közelíti meg a Bibliát.

Egy-két gondolatot fogok csak kiemelni a Bibliából, hogy leírjam, mit jelent nekem. Ettől én is jobban végig tudom gondolni az adott részt, és lehetőséget is adok magamnak, illetve másoknak arra, hogy tanuljunk egymástól. Beszélgessünk róla. Kinek mit ad még? Ki tartja hülyeségnek? Ki látja másképp?